A könyv az iszlám kutatásának egy elhanyagolt területére vezet bennünket: hogyan csináltak az arab irodalomban viccet abból, ami egyébként a hivatalos életben kikezdhetetlen értéknek számított. A mű azt kutatja, miként jelenik meg a humor és a frivolitás az egyébként komolynak számító arab irodalomban, és a humornak milyen forrásai voltak. Csak egy példát említve: a korai arab irodalom egyik legfontosabb műfaja a dicsérő vers volt. Ezekbe a versekbe a szerzők azonban olyan túlzásokat tudtak bevinni, amelyek a szavak nyilvánvaló értelmét ellenkezőjükbe fordították át. Humor tárgya lehetett a vallástól kezdve a magánerkölcsökig bármi, bele értve az iszlámban amúgy tilosnak számító homoszexualitást is. A szerző a kérdéskört a nyelvi virtuozitás szempontjából is vizsgálja.